Közösségi válság, közösségi autonómia (első rész)

 

Az elszegényedés óriási egyéni és társadalmi trauma. A vagyon elvesztése, a megszokott igényekről való lemondás, végső esetben a létfenntartás problémái megroppantják az egyén, de a társadalom erejét is. Szembesülni a kérlelhetetlen valósággal ilyen esetben rendkívül nehéz, megoldást találni, vagyis szembenézni a kihívásokkal pedig nem egyszerű. Bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy az úgynevezett „világválság” beköszönt a hétköznapi életünkbe, sőt nemcsak hogy beköszönt, de oda is telepedett a családi asztalunkhoz.

 A pár éve még kézlegyintéssel elintézett távoli riogatás, valósággá dermedt, már a saját bőrünkön tapasztaljuk hatásait. Ez a pénztárcánkon mérhető megfoghatatlan valami megváltoztatta az életünket, és e miatt ma már másként tekintünk a világra, mint annak előtte.  Nem az általunk megszokott, kezelhető glóbuszon élünk többé, hanem egy kihívásokkal teli ismeretlenben, kényszerből nem arra tartunk, amerre az utunkat terveztük, merre eddig igyekeztünk.

Ez a beláthatatlan pálya éppen ezért azt sugallja: változnunk, - sőt - változtatnunk kell, ahhoz hogy megőrizzük saját belső tartásunkat, a közösségünk belső tartását, amit tovább kell adnunk utódainknak, mint a túlélés receptjét. Ma már kevés beszélni, kevés a nagy igazságokat kimondani a szűk baráti körnek, nem elég verbálisan magyarnak lenni. Cselekvés nélkül a beszéd mit sem nem ér, és ez a közhely sajnos ma aktuálisabb, mint valaha.
 

Nézzük mi is történt velünk, mit is tehetnénk önmagunkért.

Az elszegényedés jelenlegi formája nem elsősorban az emberi tehetségtelenségből, hanem a válságból kivezető út mesterséges eltorlaszolásából fakad. Az alkotó ember ma már nem tényező. Nem az önfenntartó, közösségformáló, embertípus a minta, hanem az utasításokat kérdés nélkül végrehajtó, pénzügyileg, gazdaságilag mérhető tevékenységet végző egyén. 
 

 A pénzpiacok megerősödését szolgáló, mesterségesen gerjesztett gazdasági válság következményeképpen az immár közvetlenül ható recesszió kisebb hatásában a gazdaságot drasztikusan visszafogó pénzhiányt okozott, összetett hatásában viszont rendkívül gyorsan és igen jelentős mértékben eltorzította a társadalmi fejlődés kívánt irányát. Tehát nem csak abból a tekintetből kell szemlélnünk a felmerülő kérdést, hogy milyen mértékben szűkültek be az általános anyagi lehetőségek, talán még az is másodlagos (sajnos), hogy az anyagi nehézségek milyen kényszerpályára terelték a lakosság jelentős részét.

 

 A fő probléma a gerjesztett, mesterségesen kialakított és fenntartott létbizonytalanság. Ezt kell a figyelem középpontjába helyezni, ezt kell kezelhetővé tenni és feloldani, mert a bizonytalanság minden szegmensében megmérgezte a társadalmat. Magyarországot a külső tényezők a bizonytalanság fenntartásával regulázzák, pedig csak beteg társadalmat lehet ilyen módon gyeplőn tartani. Csak azokat a nemzeteket, akiknek a stratégiai céljait nem egy belső értékrend határozza meg, hanem torz belső öntudat, amely dezinformációkra, hazugságokra, importált ideológiákra épül.

 

Most az történt, hogy az üzleti szellemet az elsődleges emberi értékek és szükségletek felé helyező individualista egyén bizalma megrendült az általa kiszolgált rendszerben. Értékválság alakult ki, leginkább annak a ténynek a felismerése következtében, miszerint a multinacionális piacgazdaságot körülvevő világ egyén és közösségellenes. Szakítópróbához érkezett tehát a több évtizede felhalmozódott társadalmi feszültség. Széthulló nyugdíjrendszer, egészségügy, a hazai ipari tevékenység megszűnése, hatalmas munkanélküliség,

 

 A kialakult helyzet semmiképpen nem tükrözi a magyar realitásokat, mert a magyar társadalomban semmilyen belső kényszer nem indokolta, indokolja, ezeknek a problémáknak a jelenlétét. A magyar lakosság kisebb részt megszokott életszínvonalának mindenáron való szinten tartásával, nagyobb részt a létfenntartás nehézségeivel küszködve, kiszorult a közéletből, ennek következményeként valódi, szervezett gazdasági és politikai képviselet nélkül maradt. A problémahalmaz így szükségszerűen az utcára került annak minden együtthatójával együtt.

 

A tudatos provokációnak passzív áldozatává vált magyar lakosság, önvédelemi képessége immáron elenyésző, érdekeit csak bizonyos meghatározható síkon ismeri fel, azokat is csak a személyére vagy a legszűkebb környezetére ható kérdésekben, és azokért sem képes kellő hatékonysággal kiállni. Felvetődik tehát a következő kérdés: Milyen mértékben vállalja az egyszerű hétköznapi ember a szükségszerű önvédelmet és azt milyen formában képzeli el? Képes-e felismerni és kezelni azt, hogy a szociális zsarolás a munkájának a leértékelődését vonja maga után, tudatosan terelik vagy az emigrációba, vagy a kétségbeeséstől hajtott könnyen leverhető felkelésbe?

 

Ezek sarkalatos kérdések. A természetes irányt az önfenntartásra képes, alulról szerveződő, meghatározott értékek szerint gondolkodó, erős közösség, és az erre alapuló, alkotó, gyarapodó társadalom jelenti. A mostani, felülről irányított recesszió éppen ez ellen a gondolat ellen irányul, mégsem a természetes irányt vállaló közösségeket érinti elsősorban. Egyelőre azok a vesztesek, akik a globális pénzügyi körforgás rendszeréhez kötődnek, abban élnek, abban gazdálkodnak, abban gondolkodnak és szocializálódnak.

 

Ebből következik az, hogy az önfenntartásra alkalmas, vagyis a globalizációra immunis csoportoktól a - globális politikát képviselő- állam elvon, míg a globalizációt kiszolgáltatottsága miatt elfogadó nagyvárosi lakosságot mindeddig - ilyen, vagy olyan formában - finanszírozza. Ha a „válság” fokozódik, akkor az állam még többet von el a vidéktől, és még több pénzt igyekszik belepumpálni a növekvő munkanélküliség miatt egyre feszültebbé váló nagyvárosi környezetbe.

 

Itt lényegében az elvonáson, vagyis a vidék, azaz a lehetséges ellenzék megtörésén van a hangsúly. Egy valódi népképviseleti kormány az adott helyzetben adó és egyéb kedvezményeket adva, arra ösztönözné a nyomorgó, éhező lakosságot, hogy a parlagon lévő földek megművelésével teremtse meg magának a létfeltételeit. Magyarországon ez fel sem vetődik. Azért nem, mert az így kialakuló közösségek különböző mértékben leválnának az állam által favorizált rendszerről, vagyis kiszabadulnának a rabszolgaszintű fogyasztói skatulyájából. Ha pedig kiszabadulnak, előbb, utóbb öntudatra ébrednek.

 

Megállapíthatjuk, hogy a mesterségesen kialakított „világválság” célja a globalizációnak mindeddig ellenálló közösségek felszámolása. Ennek elleplezése érdekében inkább azokat a problémákat erőltette a tömegkommunikációban, amelyeket az ő – áldatlan - tevékenysége okozott, vagyis amelyeket célja elérése után kezelni képes. A lakosság természetesen olyan megoldást keres, amivel minél egyszerűbb módon, kockázatmentesen tudja átvészelni a rá kirótt terheket. A megoldást éppen ezért felülről várja, vagyis egyszerű kényelmi szempont miatt kiszolgáltatja magát a pártpolitikának, azaz a jelenlegi magyar valóságnak.

Tatár József  (folytatás következik)
Rendszerváltó Fórum